Egy magyar mese sumer kapcsolata

   Ha egy magyar ember kíváncsiságát nem elégíti ki mindaz, ami a sumer kultúráról a középiskolai történelemkönyvekben szerepel, néhány érdekes könyvet találhat e témáról a könyvtárakban.      Ezekben elég hamar rálelhet A nippuri szegény ember meséjére, mely különösen fontos számunkra.

   Ez a történet ugyanis nemhogy hasonlít Fazekas Mihály Ludas Matyijára, hanem szinte teljesen megegyezik vele. A nippuri szegényembert az 1960-as években publikálták, és hamar megszületett a magyar fordítása is. Amikor Fazekas Mihály papírra vetette a nép száján megmaradt történetet, a nippuri szegényember agyagtáblája még Mezopotámia forró homokja vagy egy feltárásra váró sumer város betemetett romjai alatt pihent.

   Ludas Matyi háromszor fizet meg Döbröginek az őt ért sérelemért. Ezt jó előre fennen is hangoztatja, fenyeget. Másodszorra doktornak öltözve jut be az urasághoz az első verésből adódó fájdalmait enyhítendő az ágyból felkelni sem tudó Döbröginek. Harmadszor pedig, hogy közel férkőzhessen az immár szigorúan védett urasághoz, mást küld maga helyett, hogy az úr pribékjei azt üldözve hagyják magára az egyre rosszabb bőrben lévő gazdájukat.

   A nippuri szegényember részletekben menően ugyanígy tesz. A legnagyobb különbség, hogy neki kecskéje van és nem lúdja. Doktorként való megjelenése különösen fontos: ez az egyetlen fennmaradt hiteles tudósítás, hogy nézett ki egy sumer orvos, hogy gyógyított, milyen felszerelése volt. Egyéb forrásokból úgy tűnik, nagy tisztelet övezte a sumer orvosok tevékenységét. Ez a blog még sokat fog ezzel (is) foglalkozni, de most vissza a mesénkhez.

   A nippuri szegényember és a Ludas Matyi megszületése között legalább ötezer év telt el. Döbbenetes belegondolni, hogyan maradhatott fenn a nép ajkán ennyi ideig, részletekbe menő pontossággal, ez a történet. Nép ajkát írtam, mert legalábbis egyelőre, nincs tudomásunk más írott formájáról. El lehet játszani a gondolattal, hogy amikor A nippuri szegényember történetét az agyagtáblába rótták, milyen régi lehetett akkor az eredeti mese. Vagy ha egy korabeli zseniális író eredeti agyszüleménye volt, hogyan tehetett szert ily hallatlan népszerűségre, hogy ötezer év nemzedékei mindig úgy érezték, ezt a történetet át kell adniuk az utókornak. Hogyan volt képes Kr.e. 3000 évvel Mezopotámiában aktuális lenni egy mese, és hogyan érthették meg az üzenetét a 19-ik században Erdélyben? Történelmi korok, háborúk, népvándorlások sem tudták elhalványítani a ravasz szegényember és a pöffeszkedő, a rászorulókat csak még jobban megkopasztó gazdag ember karakterét.

   Magam Komoróczy Géza tolmácsolásában olvashattam a sumer mesét, mely fordítás az 1970-es évek elején készült el. Komoróczy Géza elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a ránkmaradt sumer nyelvemlékekben meglássa az utókor az irodalmi értéket. Egy- egy sumer vers csodálatos elemzésénél ámulattal tárja elénk, mennyire hasonlítanak e művek eszközei, a ritmika, a szó vagy sorismétlések, a visszatérő motívumok a magyar balladákhoz, népdalokhoz.

   Kár, hogy Sumér vagy magyar? című könyvecskéjében ezekről elfelejtett említést tenni, akárcsak a nippuri szegényember és a Ludas Matyi azonosságairól. Értem én, hogy ezek nehezen magyarázható dolgok, hogy tudományos körökben Magyarországon mind ott van a kötél a nyakukon, és ha valaki csak pisszenni mer erről, nyomban kirúgják a lába alól a széket. Ezek a dolgok viszont ennek ellenére léteznek, letagadhatatlanok. Főleg, hogy az ominózus agyagtáblát nem magyar tudósok fejtették meg, hanem „gyanútlan” külföldiek, akik nem gondolom, hogy ismerték a jó öreg Ludas Matyinkat. Ki tudja, mi lett volna a sorsa a szegény agyagtáblának, ha „értő” magyar kezekbe kerül.

Természetesen itt is kijelentem, nem gondolom, hogy a sumer az magyar. Ennél a helyzet jóval bonyolultabb. De azt se gondolom, hogy a tagadás, az elhallgatás közelebb visz az igazsághoz, bár az elhallgatóknak üzenem, gyakran feleslegesen maszatolják el a nyomokat, mert amatőr hókuszpókuszaikkal csak azt érik el, hogy jegenyefaként mutatják meg a helyes utat.

Egy sumer szó kalandjai hazánkban

  Mindenekelőtt szeretném leszögezni, nem gondolom, hogy a sumer és a magyar nyelv rokonok lennének egymással. Pusztán arra kívánok rávilágítani, hogy a történeti nyelvészetben a sumer nyelv immáron évszázados figyelmen kívül hagyása azzal, hogy zárványként kezelik, vétkes könnyelműség. A tudomány feladata e kérdéstől éppen nem az elzárkózás kellene, hogy legyen, hanem a nyílt vita, ezzel hűtendő a hagymázas képzelgésektől lázas homlokokat.

  A sumer kultúra évezredekig oly kiemelkedő magaslatokban szárnyalt, kizárt dolog, hogy ne éreztetné a jelenünkben is hatását. Persze, ha a történelmet csak a görögöktől kezdjük el tanulmányozni, akkor tényleg az európai kultúrát tőlük fogjuk származtatni. Tőlük származtatjuk, de sok dolgot érthetetlennek tartunk, pedig csak mélyebbre kellene ásnunk. A mezopotámiai régészeti leletek, az előkerült agyagtáblák, melyeknek száma több százezer, fantasztikus lehetőségeket biztosítanak számunkra az összefüggések láncolatának jobb megértésére.

   Azzal kezdtem, hogy a sumer és a magyar nyelv nem rokonok egymással. Tételezzük fel, hogy a Biblia igazat szól, és Bábel tornya előtt az emberek egy nyelvet beszéltek. Hiszen ezt maga a Szentírás tanítja, kik vagyunk mi, hogy kétségbe vonjuk és csak úgy tudományosan, forráskritikát alkalmazzunk? Azt nem gondolom, hogy mindenkinek ez volt az anyanyelve, de mint manapság az angol, úgy régen a sumer is az akkor ismert világon egy elfogadott közvetítő nyelvvé válhatott. Ehhez a többiekhez képest magasabb kulturális szint, gyarmatosítások, fejlett kereskedelem szükségeltetett. Az angol nyelv világdominanciája még 100 éve sem tart, a sumernek volt erre legalább 2000 éve. Nézzük meg, mennyi angol kifejezést használunk már most is a hétköznapokban, pedig még közös határunk sincs angolajkú népekkel. Aki egy kicsit nyomoz ugyanúgy találhat sumer kapcsolatokat az indogermánnak nevezett nyelvcsaládban, az ural-altájiban, vagy a semita nyelveknél.

A mai konkrét példa a magyar nyelvet érinti, hiába, hazahúz a szívem. Volt egy kedves szó a sumerben amelyet talán jószágnak, négylábú háziállatnak lehetne fordítani. Úgy hangzott: buru. Bari, barom, birka, bárány, borjú. Sokszor ilyen szócsaládoknál úgy érezzük, hogy milyen logikus a magyar nyelv. Aztán kiderül, hogy van egy alapszó valahol a távoli múltban. Csodálatos, hogy módunkban áll e titkok megfejtése! Az említett példa, nem gondolom, hogy további magyarázatot igényel. Magyaráz viszont az Etimológiák című, 2009-ben kiadott könyv.

   -Birka: "vagy cseh jövevényszó, vagy a "berreg" igével összefüggő hangutánzó eredetű szó." (Bocs, de  nem bírom ki, hogy amelyik birka berreg az bizonyára motorozik.)

   - Bari, bárány: szláv jövevényszó

   - Barom: "honfoglalás előtti török jövevényszó."

   - Borjú: "honfoglalás előtti csuvasos típusú török jövevényszó."

  Tehát a mai nyelvtudományunk a magyar nép számára kegyesen engedélyezi a honfoglalás előtt a borjúnak, baromnak végülis a marhának ismeretét. A birkáét nem, azt a szlávoktól vettük át. De vajon, hogy neveztük szegény gyapjast, amíg a szlávok, sőt a csehek, meg nem tanítottak rá, hogy így hívják? Izének? Mert ugye azt senki sem gondolja, hogy őseink a bizonyítottan legalább 10000 éve domesztikált birkával soha a Kárpát-medence előtt nem találkoztak.

   És ha már az előbb szóba került a marha. Ammianus Marcellinus szerint (Rerum gestorum XIX.11.10), amikor Kr.u.359-ben a lázongó pannonok vezetője adófizetés helyett Konstancius császárhoz vágta csizmáját, így kiáltott fel: marha, marha! Nyilván ismeri ezt a történetet az Etimológiák szerzője is, különben honnan a bánatból vette az alábbiakat:

  -Marha: "latin eredetű német jövevényszó."

  Értjük ugye? Latin eredetű, mert Ammianusnál olvasható és német, hiszen a pannonokat germán törzsként aposztrofálják. Már csak azt nem értem, hogyan terjedhetett el széles körben a magyar nyelvben? Tán a honfoglaló magyarok a tábortűz fényénél fennhangon Ammianust olvastak? Érdekes asszociációs készségük lehetett, mivel a császárnak kiáltott marhából egyből levették, hogy ez nem lehet más, mint a honfoglalás előtti török jövevényszóval, a barommal megnevezett kérődző jószágunk. 

  És azt tudják, hogy miért cseh eredetű jövevényszó a birka a 2009-es Etimológiák szerint? Mert már az 1967-es történelmi- etimológiai szótárban is az. Az egyik cseh eredetű kitalálja, a másik meg követi.

Eridu, az első város

   A sumerek első várossá növő települését Eridunak hívták. A Sumer Királylista szerint itt uralkodtak az első királyok. Ebben az esetben meglehetősen idős lenne a település, mert a lista szerint az első király, Alulim, 28800 évig, a második, Alalngar 36000 évig uralkodott, mindkettő még a vízözön előtt. Sokat gondolkodtam, hogy honnan jöhettek ezek a magas évszámok. Ennyire sűrű napjaik voltak az alattvalóknak? Vagy egy hosszabb időszakot az akkori legkarakteresebb királlyal jellemeztek? Netán ezzel akarták éreztetni, hogy a vízözön után már semmi sem az, ami volt?

Eridu teljes pompájában

   A régészek kb. Kr.e. 5400 körülre teszik az alapítását. A városnak 19 ásatási rétegét tárták fel, tehát az első, a legalsó rétegre még 18-szor ráépítettek. A sumer városoknak saját védőisteneik voltak, akik a templomban laktak, élő entitásként ugyan, de egy szobor testében. Eridu legalsó rétegében ez a templom akkora volt kb. mint egy szoba. Itt élt a védőistenük, Enki. A templom területe szent hely volt, az újabb építkezésekkor mindig ráépítették az újat a régi fölé. Ez nem jelenti, hogy a régit épen hagyták, volt, hogy lerombolták az agyagtéglából készült falakat,  de az újnak pont a régi templom felett kellett lennie. Idővel már akkora domb keletkezett az előző építményből, hogy egy teraszt képeztek ki belőle, és arra építették az új szentélyt. A terasz egy idő után a város fölé magasodott, meghatározva annak jellegzetes arculatát.

   Eridu kb. 3000 évig volt lakott. Ezek szerint átlag 150 évente átépítették az egész szentélyt, később a palotákat is, megnagyobbították, hozzátoldottak. Több kutató értetlenül áll e buzgóság előtt. Miért kellett ilyen gyakran, úgy minden harmadik nemzedéknek, egy új templomot építeni? Óriási munka, hiszen a templom és később a palota körzetének kiterjedése volt, hogy minden irányba elérte a 100 métert. Rengeteg agyagra lehetett szükség. Szerintem pont ebben van a buzgóságuk titka. Eridu a földművelésből lett gazdag. Sűrűn épített csatornarendszerekbe vezették  a bővizű Eufráteszt, gondoskodva hatalmas területek öntözéséről az egyébként nem túl csapadékos vidéken. Így előfordultak olyan évek, hogy akár háromszor is arathattak. A felesleg a kereskedéshez kellett, hiszen agyagon és mezőgazdasági terményeken kívül semmijük se volt. A gyors folyású Eufrátesz  megállás nélkül szállította a hegyekből a hordalékot. A csatornahálózatot folyamatosan kotorni kellett. A munkának egész évben szervezetten és fegyelmezetten kellett folynia. Az egyiptomiakat elkényeztette a Nílus, amikor minden évben kiöntött, majd lomhán visszahúzódva maga után hagyta a termékeny iszaprétegét. Itt folyamatosan tisztítani kellett a csatornákat. Az agyag egy részét a gátrendszer magasítására használták. De még mindig maradt felesleges agyagjuk. Úgy képzelem, hogy a város körül, ronda nagy dombok keletkeztek belőle. Egy idő után a helyzet tarthatatlanná vált, és a fölös agyagot úgy átlag 150 évente be- és ráépítették az összedöntött templomkörzetükre, palotanegyedükre. Így váltak azok egyre magasabbakká. Ha az új építések más miatt történtek, lelkük rajta.

 

Eridu napjainkban

   Mindenesetre a nagy építkezések után, gondolom, nagy ünnepségeket tartottak, legkevesebb azért, mert védőistenük 150 év után új hajlékot kapott. Szóval az ilyen dáridókat minimum egy hetesnek képzelem. Meglepő lenne, de nem zárható ki, hogy valahol itt lehet az alapja a rómaiak saeculares - százados ünnepének, amelyet etruszk átvételnek tartanak. A császárok ezt kb. 120 évente hirdették meg, legalább egy hétig tartott, és már maguk se tudkták igazán, hogy mit ünnepelnek.

    A bejegyzés végére kicsit eltértem a tárgytól, és megígérem, hogy ezentúl is el fogok, mert a történelmet szerintem csak összefüggéseiben érdemes szemlélni.

Amiért elindulunk..

  Sumerok. Az emberiség első ismert magaskultúrája. Hiszem, hogy megismerhető, tanulható és tudása ma is alkalmazható.

  A szakadék felé rohanunk, de ahelyett, hogy megállnánk, csak fokozzuk a tempót. Ahogy ezt írom, érzem, mily ócska banalitásokká süllyedtek ezek a figyelmeztetések, a világvégét jövendölő iparág szimpla cirkuszi produkcióvá silányította őket.

  Felelősségem azt diktálja, hogy megtegyem, amit megtudok. A jövő kilátástalanságát látva fordultam a múlt felé. Üzeneteket, tanításokat, tapasztalatokat kerestem, hogy mit hogyan lehet csinálni, például, miért volt sikeres az egyik kultúra, és miért bukott meg a másik. Keresgéltem a régészet, az antropológia, a szemiotika, a nyelvészet, a mítoszok, a genetika témakörében, és minden út ugyanoda vezetett: a Tigris és az Eufrátesz közé, az ókori Mezopotámiába, a csúcspontra, ami természetesen nem előzmények nélkül jött létre. Ami a hihetetlen magasságokba jutott műveltségen túl döbbenetes volt számomra, az a jelenünkre gyakorolt hatása, hogy a sumer kultúra "itt él közöttünk". Az iskolában azt tanultuk, hogy az európai kultúrának a "görög csoda" volt a bölcsője. Finoman szólva, helytelenül tájékoztattak minket. Aktuálpolitikusok koncot vető kezeit mohón leső tudósok formálták a "történelmet", és mi megettük, amit feltálaltak. De szerencsére voltak bátrak is, a nemalkuvók, szakmabeliek és műkedvelők, akik közül sokan kigúnyolva, megnyomorítottan haltak meg, hogy aztán az utókor szolgáltasson nekik igazságot. Szerény kereteim között róluk is meg fogok emlékezni. Mert hiszem, hogy igazság csak egy van. Amikor valaki nézőpontokról, szubjektivitásról kezd fecsegni, az már el is kezdett ködösíteni. Az igazsággal, azon kívül, hogy felszabadít, más is együtt jár: a tévedés. Görcsösen ragaszkodni egy tévedésünkhöz, az már nem emberi dolog. Eddig egyénekben gondolkodtunk, ide jutottunk ahova. Felejtsük el! Nem magamat kell megváltani, hanem az embert, a bolygónkat kell megmenteni, és  magyar ember nem vállalhat ennél kisebb feladatot.